DANI GERGELY ÖNMAGÁRÓL, VALAMINT HÍVEÍ EMLÉKÉBEN

1. „Nemzetségünkről

Az élet gondjai annyira lefoglalnak minket, hogy csak a nagy családi események hoznak össze minket és juttatják eszünkben nemzetségünket. Egy ilyen szomorú családi esemény volt szeretett édesanyámnak halála 1978. jún. 12-én. Édesanyám 16 éves korában ment férjhez, férje akkor 31 éves volt. Édesanyám jószívű, áhítatos asszony volt, ha a munkát letette olvasót vett a kezébe, az imát nála a munka váltotta fel. A vasárnapi és ünnepnapi szentmisékről senki sem maradhatott el: hogy az ebédeltetés ne szenvedjen, édesanyánk a reggeli misére ment, gyermekeit a nagymisére küldte, a szentbeszéd tartalmát otthon el kellett mondani. Kilenc órakor a kapunkat bezárták. Édesanyánk a Rózsafüzér Társulat tagja, rendszeresen olvasta a Szentírást, szívesen eljárt a somlyói búcsúra: jó hangja volt, szeretett énekelni. Ha megkérdezték, hogy kit szeretet a legjobban a gyermekei közül azt válaszolta, hogy nem tesz különbséget köztük: a rosszakat a rosszaságukért, a jókat a jóságukért szereti. Édesapánk szigorú ember volt. Határozott életelvekkel nevelt. A becsületes élet és a munka híve volt. Gyakorlati ember volt: mindenhez értett. A katonaságnál huszár volt, nagyon szerette a lovakat. Fél muraközi és lipicai lovakat tartott. A lovakat nevükön szólította: volt Laci, Fecske, Hajnal nevű lova. A lovas határkerülők vezércsengettyűért történt versenyében sokszor ő lett a király, a határkerülés vezér csengettyűse: nagy gondot viselt arra, hogy lovai ne legyenek porosak. Szerette a gazdálkodást, az erdőlést. Általában 2000 juhot, 10 tehenet tartott. Jól ismerte a földet, jó gabonát csépelt. Szerette egyházát. Egyháztanácsos volt. Nem énekelt, nem volt iszákos. Ha Kézdivásárhelyre mentek a vásárba édesanyámmal, a kocsma előtt a szekér mellett megittak egy üveg sört. Egyedüli élvezete volt a dohány. Sok életbölcseletet tanultunk tőle. Sokszor mondogatta: úgy tanuljatok, hogy ne titeket vezessenek, hanem ti vezessetek másokat. Minden este kiadta a másnapi teendőket.  Jelszava volt: ,,Ágyban gondolkozz, ne a földön”, „Két szemnek két óra jár, a temetőben pihenhetek eleget”. Napi axiómáihoz tartozott: piszkos vízből ne igyál, mert ,,megcsemerlesz”. Gyermekeit szívesen bízta a papra, a tanítóra. Ha megfenyegették valamelyiket a gyermekei közül örvendett neki, sőt itthon is megfenyítette a hibást vagy vétkezőt. Gyermekeit megtanította gondolkozni. Gyakran hangoztatta: ,,Ha itt nem élsz meg, mehetsz Amerikába, ott sem fogsz megélni!”

Édesapánk 1881-ben született, meghalt 1960. július 18-án. Testvéreim Dani József (sz. 1913. dec. 24), Dani Mária (sz. 1916. szept. 20.), Dani Rozália (sz. 1918 júl. 31), Dani Gergely (sz. 1919 jún. 14), Dani Erzsébet (sz. 1920. okt. 16), Dani János (sz. 1922 márc. 9), Dani Anna (sz. 1923. jún. 19, +1978. okt. 12), Dani Alajos (sz. 1925. ápr. 2), Dani Árpád (sz. 1926 dec. 16), Dani Szilveszter (sz. 1929 dec. 20), Dani Ferenc (sz. 1931 nov. 2), Dani Mihály (sz. 1933 szept. 19), Dani Antal ( sz. 1935 szept. 5), Dani Katalin (sz. 1936 nov. 22), Dani Ilona (sz. 1939 ápr. 1)- és gyermekeik biztosítják nemzetségünk fennmaradását. Én ennek a vérségi nagycsaládnak szeretnék szellemi és lelki irányítója, atyja lenni. Ezért hogy nem felejtsem el egy pillanatra sem a családi kötelékben betöltött hivatásomat és szerepemet, állandó mementóként ide mellékelem szüleim, testvéreim és az unokák képeit is. Nekünk aszétszórtságban is meg kell tartanunk azt a közösségi és egybetartó szellemet, amelyet annak idején gyermekkorunkban éreztünk a mi áldott szüleink körében. Ezt a közösségi lelkületet pedig csak a Jó Isten állandó kegyelmi segítségével tudjuk fenntartani. Ezért imádkozom naponként az Egek Urához, hogy nemzetségünket megtartsa kegyelmében az ő nagyobb dicsőségére, szent akarata szerint a mi időnk végezetéig. (Vö. A csíkgyimesi római katolikus egyház DOMUS HISTORIA-ja,  226-228 old.)

2. Ezüstmisém

„1977. szeptember 6-án tartottam ezüstmisémet szeretett egyházközségem új templomában, amelyen a moldovai papsággal együtt 72 pap vett részt. Az ezüstmisés áldást szept. 8-án Bolyán, 11-én pedig Lemhényben, szülőfalumban is kiosztottam szentmise keretében, ez utóbbin részt vehetett drága édesanyám is. Az ezüstmisém ünnepi beszédét Dobos Áron ny. plébános mondotta el.”

Beszédében kiemelte azokat a személyeket, akik erkölcsi és vallási szempontból meghatározó befolyást gyakoroltak az ünnepeltre. Így megemlítette édesapjának kemény jellemét, édesanyjának áhítatos lelkületét, lemhényi tanítóinak Dénes Bélának, Bene Sándornak vallásos szellemét, lemhényi lelki atyáinak, Pénzes Lászlónak, Fehei Gábornak, Mámiás Ferencnek a Nagy Mózes katolikus főgimnázium főigazgatójának, Farkas Antal plébánosnak, Dani Rozália Dorottya apáca nővérnek, Dr. Boga Alajos pápai prelátusnak, s különösen az ünnepi szónoknak, Dobos Áronnak krisztusi szeretetét, amellyel nehéz megpróbáltatásai idején felkarolták. Dobos Áron ezüstmisés szónok a továbbiakban rámutatott az ezüstmisés küzdelmeire, amelynek során elvégezte a téli és középfokú gazdasági iskolát, elsorolta az első állomáshelyein végzet munkáit: a gyergyószentmiklósi Szent Anna tiszteletére  épült katolikus és örmény kápolnák renoválását, a gyergyószentmiklósi felszegi csengettyű építését, az ottani alszegi csengettyű teljes renoválását, a domóki kápolna renoválását (1956-57). Megemlítette továbbá a magyarbékási 2 ha egyházi föld, a békási plébánia visszaszerzését, a tekerőpataki Gáborffiak ősi Szent Róza, Szent Rókus és Szent Sebestyén kápolnájának megújítását, a tekerőpataki temető bekerítését, a vaslábi imaház kápolnává alakítását. A gyimesi czikojai harangláb renoválását, a bükki kápolna megnagyobbítását, a kontumáci templom teljes renoválását s élete főművének a gyimesbükki új templomnak a felépítését.

A szónok a továbbiakban méltatta a kovásznai gyermekek oktatását, a csernátoni hívek megnyerését a katolikus egyháznak, a gyergyószentmiklósi rendszeres szentségimádást, a rózsafüzér, imakönyvek, Szentírás terjesztését, a gyergyószentmiklósi két papi hivatás (Páll Sándor, Ferenczy István) ébresztését, a tekerőpataki szekták elleni küzdelmét!

A szentmise keretében Antal József csíkszeredai főesperes felolvasta Márton Áron püspök meleg hangú és magas értékelésű levelét, amelyben többek között így írt az ezüstmisés esperes érdemeiről: ,,Gonddal és fáradságot nem ismerő munkával sikerült megvalósítania azt, amiről az elődök évtizedeken átálmodtak. Szervező képességével sokakat meg tudott mozgatni, szellemi és anyagi áldozatra buzdítani, hogy a nagy munka kivitelezéséhez szükséges anyagi fedezetet előteremtsék. A küzdő tevékenység mögött azonban meggyőződéses meleg szív állott, és olyan elkötelezettség, amely Isten országáért és a lelkek üdvéért mindig kész volt meghozni áldozatát.” (Vö. A csíkgyimesi római katolikus egyház DOMUS HISTORIA-ja,  221 old.)

3. Emlékezünk Nt. Dani Gergely esperesre

Amikor a boldogult Nt. László Sándor gyimesi előd plébános megegyezett Dani Gergely volt tekerőpataki plébánossal, hogy plébániát cserélnek, jött a hír, hogy ,,Nagyon szigorú és keménykezű papunk lesz!” Ám akkor több falus felemnek azt mondtam: ,,Ne féljetek! Ha valaki, hát ő biztosan felépíti a templomunkat!” És így is lett, Istenek hála! És neki is! Csak hogy ez nem ment olyan könnyen és simán, mint azt gondolná egy kívülálló. A nagy probléma az építési engedély megszerzése volt először a kommunista időben. Voltak akadályok... Dani Gergely így biztatott: „Édesanyám ostromolja az Urat, a rózsafüzérével! Biztos vagyok, hogy kiimádkozza. Az engedély meg lesz!” Közben Isten félreállította az akadályokat és az akadályozókat. Édesanyja imáját rövidesen meghallgatta a jó Isten és az építési engedély megérkezett. Elkezdődött a gyimesi nagy templom építése. Társult ehhez a sok ima, a sok pénzkérés, koldulás, a sok méreg, a sok nehézség, ami egy ilyen nagy vállalkozással együtt jár. De ment a munka. A gyimesiek szíve vágya teljesült. Elkészült az impozáns templom. Az örömben azonban belevegyült valami üröm is. A régiek azt tartották, hogy egy templom építésére rámegy egy pap élete. Itt is ez történt. Jöttek a támadások, áskálódások, kritikák, jelentgetések, piszkálódások és ellenségeskedések.

Egyik nap, látogatók érkeztek hívatlanul Bukarestből és Bakóból, (tábornoki és ezredesi ranggal): házkutatást tartunk! - mondták. Dani esperes a telefon után nyúlt, hogy Gyulafehérvárra telefonáljon a püspök úrnak, és értesítse az egyházi hatóságot, mit művelnek ezek vele. A tábornok azonban megakadályozta, nem engedte, hogy telefonon felhívja a püspök urat, és így próbálta csendesíteni: - Parinte! Ne tegye! Ne reánk haragudjon, hanem azokra, akik magát feljelentették innen, és akik miatt minket is ide küldtek. Ők a maga ellenségei. Mi csak a missziónkat végezzük. Nagy gond volt, hogy a vaskassza kulcsa nem került elő. A küldöttek oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon mi lehet benne? Az akkori milicista vasrúddal addig kezelte a dupla falu vasszekrényt, amíg kinyílt. Nagy csalódás várt rájuk. Azt remélték, hogy zár alatt van az arany, a fegyver és a valuta. Szegénykék nem tudták, hogy Dani Gergelynek a szíve volt az arany, a szája a fegyver és valutája az Úrnál volt letétbe helyezve! És hogy üres kezekkel ne menjenek haza, s valamit fel tudjanak mutatni, tizenhat könyvet magukkal vittek: Domokos Pál Péter néhány, a moldovai csángókkal foglalkozó könyvét, Erdély történetét, Magyarország történetét stb.

A különös látogatás után rögtön felkerestük Kiss Andrással ,,Gergécskét”, így nevezte őt az édesanyja. Az öreg, nagy Bibliájára hajolva találtuk, azt olvasta. Amikor beléptünk felemelte a fejét a könyvből és azt mondta: „Tudtam, hogy lejösztök. Jól tettétek. Most éppen az Úrral beszélgettem Bibliaolvasás közben. Tudjátok, mindig találok benne új dolgokat. Tizenhatszor olvastam ki az egész Bibliát”. Sokszor találkoztunk mi hárman: Dani Gergely, Kiss András, középloki plébános és Gergely Fülöp a gyimesfelsőlöki pap. Sokszor megosztottuk gondjainkat, gondolatainkat, panaszainkat. Jót tett ez mindannyiunknak. Minden kedden és pénteken este nála vacsoráztunk, mi az ő szomszédai élvezve vendéglátó szívének jóságát. De nem csak ilyenkor volt boldog, ha őt felkerestük, de akkor is, ha együtt hármasban autóval elmehettünk valahová, mi a ,,szürke barátok” így neveztek minket, amikor együtt láttak hármunkat.                                                           

Egyszer Gyulafehérvárról jöttünk hazafelé. Fülöp! - szólított meg, - Énekelj! Tudtam, hogy kedves énekeit kell most dalolnom. Elkezdtem ,,Édesanyám is volt nékem...” Egy kis ideig dúdolta velem az éneket, de aztán hamar elhallgatott. Néztem, s hát uram fia, Dani Gergé sír, potyognak a könnyei. ,,Megbőgettél, büdös disznyó, de jól esett!” Hazáig énekelnem kellett. Most azt, amelyikben benne van az, hogy ,,minden édes boldogságért könnycsepp jár cserébe”... Hát azt is elfújtam. Az is előfordult, hogy úgy jártam, mint a cigánygyermek, amelyiket a sofőr úgy vett fel a buszra, hogy az út végéig énekelni kell. Tette is a dolgát a csávó, de egyszer így szólt: Vezér úr! Engedje meg, hogy egy kicsit fütyüljek is, mert úgy elfáradtam az éneklésben! Ki tanított meg téged ennyi énekre? - kérdezte egyszer tőlem. Az élet feleltem. Az ember örömében és bánatában énekel, és mind a kettőből kijut az embernek, az egyikből több, a másikból kevesebb.

Gergécske! Nem tudom, volt híveidnek, a gyimesieknek hányszor jutsz eszébe, hogy egy Miatyánkot elmondjanak érted. Megérdemelnéd! Kell egy kis memento. Dani Gergely csak egy volt. Jó, hogy volt, és hogy a miénk volt. Még most is emlegetnek volt tanítványaid. Egyik nemrég nekem is elfújta, amit többek közt megtanítottál nekik: Idegen bűn kilenc!... és hibátlanul zengte végig az egészet. Most, amikor a te lelkiségedet, szellemedet és emlékedet felidézzük, szeretnénk, ha benyitnál hozzánk, és a te megszokott modoroddal mondanád: „Mese nincs!” Milyen jó volna elbeszélgetni ismét úgy, mint valamikor réges-régen, miközben észrevétlen megjelennének az emlékezés szenteltvíz cseppjei: a könnyeink!

Gergécske! Az örökkévalóságban gondolj azokra is, akik elfelejtettek Téged. De egyáltalán, ellehet téged felejteni? Nem hiszem. De nem is akarunk elfelejteni! Te sokat tettél értünk! Bocsásd meg, hogy mindent nem értettünk veled kapcsolatosan. Többek között azt, hogy külsőleg amilyen kemény és nyers embernek látszottál, befelé éppolyan érzékeny és törékeny ember voltál. Tán ez volt a veszted is. Tudjuk, hogy a sok meg nem értés, keserűség nagyon összegyűlt lelkedben és leforrázott ott belül, és azért kellet idő előtt elmenned körünkből. Valóban igaz: nem sokat élvezted munkád gyümölcsét. Nehezen tudtuk feldolgozni halálesetedet is. Megdöbbenve beszéltek arról, hogy abban az imaházban, szükségtemplomban, és annál az oltárnál haltál meg, ahol annyit harcoltál a templomért és híveidért. Ahol annyit idézted Petőfi verssorát: ,,Ott haljak meg én a harc mezején!” És az Úr meghallgatta ezt. Ott haltál meg a csata színhelyén, misézés közben. Ahol tanítottál, sokszor kifakadtál, megmosdattál minket! Valljuk be: megérdemeltük.

Ne haragudjál Gergécske, hogy ezeket leírtam. Sok mondanivalóm és írnivalóm volna még. Tudod, az én koromban is már az emlékeknek súlyuk van. Hogy ezeket leírtam megkönnyebbültem. Tudom, hogy egy ember, de egy pap életét, tettei és az elmúlás percei hitelesítik. A tiedet is. Te a sorsunk könyvében több voltál, mint egy név, vagy akár egy mondat. S, ha Isten kopogtatás nélkül toppant be az életedbe, nehéz szívvel mondtuk Jóbbal:  ,,Az Úr adta, az Úr elvette!” Isten ajándéka voltál e nép körében. Fájt, hogy az ajándékot visszavette a Nagyajándékozó. Kosztolányi Dezső szavait rád alkalmazva mondjuk: ,,Egy nagy, ismeretlen Úrnak mégis csak a vendége voltál!” - Köztünk. Nem érdemeltük meg! Nyugodj békén! (Gergely Fülöp plébános úr visszaemlékezése)

4. A hívek gondolataiból Dani Gergelyről

                ,,Összekuszálódott világban élünk. Oldott kévékként széthullóban vagyunk. Jövőképet megrajzolni kockázatos vállalkozás. Meggyőződésem, hogy nem szabad évtizedeken vagy évszázadokon keresztül saját sebeinket fájlalni, de azt sem felejthetjük el, hogy ami seb, az valóban seb, sebeinket nem mind magunk okoztuk: játékszere voltunk, és sokszor úgy tűnik, hogy vagyunk ma is nagyobb hatalmaknak, politikai érdekszféráknak. De az is igaz, hogy sok sebünk önkezünktől származik.

Szeretnénk olyan világban élni, amelynek levegője van. Amelyben nem nyomasztanak rémképek, sem ideológiai, sem gazdasági rémálmok. Amelyben világos, hogy hol van a mi helyünk. Ahol a politika nem érdekcsoportok, hanem egy közösség életlehetőségeinek megteremtésén fáradozik. És nem az fog büszkévé tenni senkit sem, hogy mit vettünk át idegentől, hanem büszkék  leszünk arra, mit őriztünk  meg a sajátunkból. Rájövünk majd arra, hogy az élet olyan érték, ami fölötte van minden anyagi jólétnek vagy hatalmi érdeknek. Ahogy Dani Gergely esperes sokszor hangozatta, hogy az ember önmagát megvalósítani nem tudja, ha nem tekinti értéknek a családot, a házat, a községet, a községében élő nemzetiségeket. Szabadságunk akkor teljesedik ki, ha készek vagyunk vállalni önmagunkat, elfogadjuk egymás másságát (katolikus vagy ortodox), múltunkat, jelenünket.

Tiszta levegőre van szükség, nem a pillanatnak élő emberekre, hanem olyanokra, akik képesek arra, hogy az itt és most érdekei helyett a jövő (az élet) értékeihez kössék le önmagukat. Sikeresek akkor leszünk, ha lesznek iskoláink, amelyekben ember és világképpel rendelkezők (idevalók) adják át az élni tudást (és nem az információmennyiséget) a következő generációnak. Sikeresek akkor leszünk, ha meg tudjuk szólítani egymást, ha lesz emberi szavunk egymáshoz, ha nem válunk idegenné egymás számára.

Az emberi tökéletességben ragyogó Dani Gergely esperest a ,,súlyos”, nehéz időkben tette Isten községünk igazi papjává. A gyimesben eltöltött 11 esztendőben talán egy nap sem volt, hogy aggódnia ne kellett volna a hívekért, a gyermekekért, akiket anyanyelvükön szerette volna megtanítani írni, és olvasni, a hittanórákért, és az általa kitervezett megvalósításokért: a nagy templom felépítéséért, a kápolnák, haranglábak javításáért. Minden nehézség között, a legválságosabb időben és a szentek derűs lelkével, az Istenközelség erejével vezette a községet, utat mutatott a zűrzavarok között is, biztos kézzel irányította Krisztus tanítása szerint az egyházat. Határozott szavát hallotta az egyházközség, mély bölcsességét és fenséges erejét katolikus és ortodox egyaránt csodálta. Krisztus királyságát hirdette az egyház híveinek, az ifjúságnak és a gyermekeknek. Lelkipásztori bölcs előrelátásával és gondosságával tanította és Krisztus zászlaja alá toborozta híveit. Nem volt a falunknak, az emberi életnek olyan kérdése, amelyet messzelátó tekintettével és világos ítélő lelkével észre ne vett volna, és Krisztus örök igazságának fényében meg ne oldott volna.

Sokszor hangoztatta ,,Rosszak az idők, mert rosszak az emberek”, ,,A jelen idők azért olyan súlyosak – mert a népeknek választaniuk kell az élet és a halál, az áldás és az átok között”, ,,Mentsük meg a gyermekeket!” A gyermek körül forog az összes életkérdés és lényeges kérdés: házasság és család, feleség és anya, nevelés és közerkölcs. Ahol ezeket a kérdéseket az isteni törvény s a keresztény szellem szerint oldják meg, ahol ezeket a legfőbb értékeket ápolják és védik, ott az ifjúság meg van mentve. ,,Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők”. Ez az idők parancsa, és ez számunkra a feladat. Ezeket milliószor elmondta, mert tudta, hogy csak attól függ létünk fennmaradása. Szegény jó esperes – áldott legyen minden perce fönn az égben, mert áldást fakasztott minden lépése – talán semmitől sem állott olyan távol, mint éppen a politikától. Talán nem is értett ahhoz. Isten országának volt ihletett, és önelhatározással elkötelezett munkása. S ha egyáltalán szabad vele és működésével kapcsolatban politikát emlegetni, akkor csak, mint Isten országának politikusáról, a lelkiségnek a tisztelt és mélyebb emberségnek leleményes és fáradhatatlan apostoláról lehet beszélni.

                Egész munkássága transzcendentális síkon mozgott. Lelke teljesen a természetfölötti élet sugárzása felé volt fordítva. Onnan gyűjtötte magába azt a nála mindig megcsodált emberi jóságot, amely személyes közelségből a megkeményedett és megkeményített szívekre is kivédhetetlenül hatott, a páratlan meleg emberiséget, mely átsurranó napsugárként, ahol csak átment az árnyékos lelkű emberek sűrűjén, mindenütt fényfoltokat, megszépítő jóságot lopott az elborult arcokra. De innen, ugyanennek az egyszerű, ritka jelenségként ható emberségnek a forrásából vette összes ösztönzéseit, s ezek között: a sok-sok feladat megoldását.

Dermesztő lelki közöny idején érkezett Gyimesbe. Az értelmiségi osztály egész tömegében a szabadelvűség bálványainak hódolt, bódultan féltve munkahelyeit a kommunizmus ideje alatt. A községben mindenütt román nyelvű iskola volt. A magyar nyelvű iskolákat még 1963-ban felszámolták. Mindent megtett, hogy a gyermekeket a hittanórák keretén belül bár írni, olvasni megtanítsa magyarul. Ha ő nem lett volna, a mai középkorú osztály nem tudna írni-olvasni magyarul. Legfőképpen pedig arra volt gondja, hogy a gyermekekben, fiatalságban a hitvallásos tartalom öntudatos valláserkölcsi irányzat, a mélyebb lelkiségre való határozott törekvés igazolja. Tudta, hogy aki az embereket Isten országa számára akarja nevelni a rá bízottak műveltségétről hatékonyan és aggodalmas utánjárással kötelessége gondoskodni, mert Isten országának valósulása a földön kezdődik.

Dani Gergely esperes szétpazarolt szeretete felolvasztotta a lelki közönyt. Tizenegy év fáradhatatlan buzgalma, melyben szétosztotta önmagát jók és rosszak között, válogatás nélkül, a nevelés területén is elvégezte a talajmunkát, a kemény aszott réteget omló puhává, termésre kész földdé porhanyította. Nehéz időkben vette át azt az óriási feladatot, és a híveknek túlnyomó része a nemes feladat elvégzéséhez csatlakozott, segítette a lelkészt, hogy megvalósíthassanak a feladatok a nehéz légkörök közepette is.

                A hívek áldozatkészségéből, áldozatos munkájuk árán, az elszegényesedés nyomasztó évei alatt is sikerült eredményeket elérni. Továbbá nem az épületről és hitéletről akarok szólni, hanem a jelképről. Mert a templom jel és jelzi, hogy Isten földi országának határai hol vannak a térben és időben. Időszerű volt tehát akkor, amikor az emberiség a történelem egyik legválságosabb szakaszát élte, akkor a feladatok, kötelességek, tennivalók mellé álljon, hogy majd a templom tornyából kitekintve ,,mindkét irányba” lehessen látni. Emlékétől kísérve élek, vasárnap és ünnepnapokon, látva a síremlékét mindig átgondolom az ő egyedülálló és vitathatatlanul hősiesen vállalt sorsát. Így merem mondani, ebben a megemlékezésben is, hogy Jézus Krisztust követő hivatásában ellentmondás hiteles jele lett. Képviselnie kellet Isten földi népének és benne a mi csángó nemzetünknek, ezen a földön, a XX. században kijutó igaz ügyét.

Már mikor Gyimesbe került, erőskezű pásztornak bizonyult. A kommunista párt őbenne látta azt az ,,ellenlábast”, aki akadályozza terveik megvalósítását a községben, amellyel kemény és egyedi uralomra törekedtek. A rezsimmel, amelyet a kommunista párt kisajátított, hamarosan összeütközésbe került a hitoktatás és a magyar nyelv tanítása végett, amit ő végzett az egyház keretén belül. Támadták, hogy bekövetkezzen az Írás szava: „Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai” (Mt 26, 31). Ő biztosan olvasott a magyar ifjúság nagy tanító mesteréről, Tóth Tihamér püspökről, aki sok írásában sokszor hirdette, hogy bátran kell állni „szembe a sorssal”: „Minden nagy ember arcképe alá oda lehetne írni e szavakat: ,,tudott akarni”. Aquinói Szent Tamást egyszer megkérdezte nővére: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök üdvösséget?” „Akarjad elnyerni” volt a rövid felelet. Az esperesnek már a személyiségéből, a fizionomiájából kiolvasható volt, hogy nem illet volna hozzá, hogy letörjön, meghunyászkodjék a nehézségek előtt, bátran nézett szembe az útjába tornyosuló akadályokkal, mondván: ,,Akármilyen borús az ég, egyszer mégis kisüt a nap! S akármilyen zord a tél, egyszer mégis csak eljön a tavasz”! Meglehet, hogy bátran nekivágott a nehézségeknek, de valóság az, hogy nem volt olyan könnyű, akkor a kommunizmus éveiben, mikor a község elöljárói is ellene voltak. Olyan kijelentést tett az akkori néptanács elnöke, ,,Amíg ő él, addig a templomra engedély nem lesz”. Az idők során egyre világosabbá vált, hogy ellenségei gyengébbek voltak, mint ő. Aki fenyegetőzött ellene, hamar letűnt. Bizonyára meggondolatlanul beszélt, mert hamar elment, s azután a templom felépült. Ez akkor is igaz, ha vannak, akiknek ez kellemetlen.

Mindig azt mondta: - tudjátok, hogy kezdettől fogva az a dolgok rendje, hogy itt a földön viszontagságok között az igazságosság húzza a rövidebbet. Hiszen már a kezdet kezdetén megölték az igaz Ábelt. Attól fogva ugyanez történik az igazakkal: prófétákkal és apostolokkal, akiket Isten küldött. Mindezzel az Úr önmagában is példát állított elénk. Azt tanította, hogy az ő országába csak azok jutnak be, akik az Ő útját járják: Aki ezen a világon szereti életét, az elveszíti, de aki ezen a világon gyűlöli életét, az megmenti azt az örök életre (Jn 12, 25). Majd ismét: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki kárhozatba vetve a testet és a lelket is el tudja pusztítani (Mt 10, 28). Olyan hű pásztor volt, aki nem engedett egy jutányit sem a pásztori feladat és az egyház iránti hűség szolgálatából. Türelmesen elviselte az embertelen bánásmódot (terrorizálást) az akkori kommunista vezetők részéről. Bizonyára arra gondolt, hogy minden ember egyszeri jelenség. Anyag és szellem, érzéki-értelmi élet, s egyetlen egyszer fejtheti ki földi tevékenységét.

Már fiatal pap korában felettesei a megfelelő időben a képességeinek megfelelő helyre helyezték: ahol az egyházat talpra kellett állítani, kápolnát, templomot építeni. Fölvette a harcot az ateizmus minden cselvetésével. Ő tudta, hogy a keresztény hit megvalósításáért üldözést vagy halált szenvedni olyan Istentől nyert kitüntetés, ami a túlvilági és evilági boldogság forrása, erről szólt az Úr Jézus a nyolc boldogságot meghirdető Hegyi Beszédben. Ezt a boldogságot szó szerint vette és élte át. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, kiben igaz harmóniában olvadt össze önérzet, szerénység, buzgóság és ártatlan humor. Egyéni képességeivel, bölcs és erős akaratával, mindennek becsülését bámulatát vívta ki magának. Szerették a római katolikusok, szerették az ortodox hívek, bíztak igazságosságában ,,Nincs a világon még egy ilyen pap – mondta egyszer Drogáruné- ki ennyit tett volna az egyházért és a nép javára”.

Jól emlékszem sokat használta a ,,lusta” szót. Nem szerette a lustákat. Munkára szorgalmazott gyermeket, fiatalt, felnőttet, - említvén – minden állam jólétét polgárainak munkája alapítja meg. Sem a föld, sem a növény és állatvilág nem tesz egy nemzetet gazdaggá, ha a kincseket szorgalmasan használni és okosan kihasználni nem tudja. E kincsek csak a munkáskezek által válnak áldássá. De munkát kíván tőlünk saját emberi természetünk is. Isten olyannak alkotá az emberi szívet, - mondja b. Eötvös József – hogy állandó melegedést ne az élvezetben, hanem csak a törekvésben (munkában) találjon. ,, Imádkozzál és dolgozzál!” hagyta ránk a bencés rend nagy alapítója, Szent Benedek. Teljesen igaza volt Dani Gergely esperesnek. Látjuk tehát, hogy akár vallásos, akár természeti, akár egyéni, akár nemzeti és társadalmi szempontból tekintjük a kérdést, legfőbb földi hivatásunk a munka, a tevékenység. A munka maga az élet. Amint Arany Jánosunk mondja:

,,Mit ér az ember, ki egésznap ásít,

Ülvén gondolatok here zápolyán!

Sok idejét tölti, soha ki nem költi:

Halott az, az ember, halála előtti.”

Voltak keserű meglepetések, s ami még ennél is több, hogy a bajokhoz még hozzáadtak egyesek valamit, hogy a dolgok még súlyosabbá váljanak. Azt a lelkészt, aki fáradozott értünk, az egyházközségért mindent föláldozott, a szekuritátéhoz jelentették ártatlan dolgokért. Ott minden emberi méltóságától megfosztva vallatták, megverték. Olyan dolgokért, amiről ő nem tudott: (ellenségei raktak le a padlásra valami lőszert) Firtelmeiszter Emil bácsi, aki sofőrre volt, azt mondta édesapámnak, hogy annyira kikészítették, hogy alig tudta fölsegíteni a kocsiba, annyira megkínozták a szekusok. De ő az ilyenekről nem igen beszélt, panaszkodott. Csak akiben megbízott, annak mondott el valamit a dolgok valóságából. Nem akarta, hogy a kicsinyhitű híveit tévedésbe ejtse a hatalom látszata. Ő tudta, hogy a hatalom Istentől van, és azért van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és szeretet nagy parancsát megtarthassa. Mindig a Szentírás szavaival vigasztalta magát, buzdította a híveket, sokat imádkozott a gyermekekkel együtt, mikor valamilyen nagyobb dolgok megvalósítása előtt állt, s hit a megvalósulásban az Isten akaratával. Nem volt vasárnapi szentmise, hogy a következő szöveget el ne mondta volna: aki még nem adott a templomépítésre adjon, s aki adott, az is még adjon.

Ne fogyatkozzék meg hát a hitetek! Az eszmét nem lehet megölni. A hit amelyben üdvösségünket bírjuk, a remény amely eddig is megtartott, a krisztusi gondolat, amelyért és amelynek jegyében feladatainkat vállaljuk a mostani veszélyből is, mint annyi másból a történelem során, diadalmasan fog kikerülni. Sokszor mondta, hogy a vállainkra nehezedő szerep nagy és felelősségteljes, de úgy becsülnek meg, s az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket önmagunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszeríthetünk.  A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk, mondta a templomépítés kezdetén – ellentétek idején. Történelmi fordulatban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz erős akaratú ember kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.

Egyéniségében meghatározó a székely vidéki acélos öntudata, és nem kevésszer termőföld kényszer aszkézise. Ebbe a vidékbe, világba születet bele, s próbált emberré válni. Édesapjától becsületet és szigorúságot tanult és munkaszeretetet, személyes adottságképp pedig munkabírást és erőt kapott Istentől. Tanulmányai az akkori szokás szerint indultak. Az elemi iskola befejezése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes gimnáziumba került. Brassóban érettségizett. A teológiát Gyulafehérváron végezte. A teológia befejezése után: Kovésznán, Csernáton, Gyergyószentmiklosón, Tekerőpatakon tevékenykedet. Gyimesbükkre 1972. aug. 21-én jött. Az érettségi után mindjárt behívót kapott. Nem sokkal azután kitört a második világháború. Katonatisztként élte végig a háborút. Sokat segítette a sebesülteket, nem csak lelkileg, de fizikailag is. Emelgette, cipelte a súlyos sebesülteket. Azt mesélte, hogy egy ütközet alkalmával, a lövészárokban határozta el (fogatta fel), hogy ha a jó Isten megsegíti, életben marad, és haza jöhet, akkor beiratkozik  a teológiára, elvégzi, és ha Isten is úgy akarja, csak Neki jár a kedvében, és Őt fogja szolgálni élete végéig. Ami be is következett: ő Istenek élt, az egyházközség és a haza által Istent szolgálta. Isten szavát hirdette. Szentségeket szolgáltatott.

Nyugodtan állítom, hogy a gyóntatószék ajtaját nem szőtte be a pók. Nem engedte, hogy számunkra nagyot jelentő életút határköveinél egy pillanatra mélységes tisztelettel meg ne álljunk. Nagy hangsúlyt fektetett az ünnepek megtartására. Abban az időben, a mi községünkben is divattá vált, hogy vasárnap is sokan dolgoztak. Az édesapám is egyik évben Illés napján szénával dolgozott, amit meg is gyónt. Nagyon megharagudott és azt kérdezte: Ha még maga se tartja be, amit kérek, akkor a többiektől mit várjak? Nagyon haragudott arra, aki megszegte parancsát. Egyszóval sokat igazított rajtunk. Lehet, hogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy mikor közénk jött, életünk minden megnyilatkozásából hiányzott a természetfölötti gondolkodásunk fénye. De a gyimesi télbe, tavaszos áramokat az ő meleg, a természetfölötti gondolkozásában ágyazott élete indította el. Neki köszönhetjük, hogy hitéletünk tökéletesebb lett. Életével és önemésztő munkás példájával ő mutatta meg az igazi utat. Az ő akkori aggodalma és szeretete kötelez ma is, hogy az életekért és lelkekért mindannyian nagy felelősséggel tartozunk, akik Isten közelségében akarunk maradni. Nem kell külön fejtegetnem, hogy erkölcsi életét a legkisebb folt sem árnyékolta be. Egyházi és szociális érzései vezérelték, s nem csak oktatni, de nevelni is tudott. Nem csak lelkész, hanem jó pedagógus is volt: - következetesség – a pedagógia tanítása azt mondja: a tekintély megóvása szempontjából szükséges, hogy következetesek legyünk. Ne tiltsunk meg ok nélkül valamit, de ha egyszer a tilalmat kimondtuk, ne engedjünk semmiféle könyörgésre, sírásra se. Gondoljuk meg jól mit parancsolunk, de akkor azután ragaszkodjunk a parancshoz. Ilyen volt ő. Ha ne talán hibázott a gyermek, azonnal megkapta a büntetést.

Jó példát természetesen, akár a gyermekeknek is csak az tud adni, aki valóban jó is. A példaadó olyan, mint a művész. De míg a testileg rút szobrász megalkothatja a leggyönyörűbb Apolló – vagy Aphrodite – szobrot, a példaadó, akinek lelke tele van szépséghibákkal, bármit iparkodik is csinálni, csak saját lelkének torzképét alakíthatja ki a művében. Tudjuk, hogy nehéz dolog Isten fogalmának megértése. Nem meglepő, hogy a kisgyermek nagyon is emberi módon képzeli el az Istent. Istenről való helyes fogalmunk majd csak hosszú fejlődés eredménye lesz. Ő mégis csodálatos módon beleoltotta a gyermekekbe mindazt, amit a katekizmus előírt. Gárdonyi Géza szerint: ,,Azok az igazi lelkészek, tanítók, akik a szívűket is beviszik a tanításban. Néhány év múlva látni fogják, hogy ez nem csak a tanítványoknak szerencse, hanem a papnak, tanítónak is. Az évek múlnak, és azokból a gyermekekből felnőttek lesznek. A hittanórákat el is felejtették, de szíve lelkészét, tanítóját el sem felejtik, el sem hagyják. Az életnek legértékesebb tudománya az, amit az szív oktatója tanított nekik – ez az emberszeretet tudománya. Ennek a tudománynak a magvai minden szívben megfogannak és kiszivárognak, s bizton megérlelik gyümölcsüket”.

Gróf. Szécsenyi István szavai is azt mondják: ,,Nincs olyan okoskodás, olyan meggyőzés, olyan erő, mely  kisdedkorunk első benyomását kiirtaná”. Nem hiszem, hogy ellentmondások lennének, különösen azok részéről, akiket az esperes úr a hittanra tanította. Visszaemlékszem, akkorra, mint fiatal tanítónő mennyire csodáltam a pedagógiai tapintatát – nagyon-nagyon szigorú és mégis jóságos. Nem tudom milyen módszert használt, hogy a gyermekek annyira szerették. Szerették őt, szerettek imádkozni, szerettek templomba járni. A hittanórákról, azt hiszem, nem is merték volna megreszkírozni, hogy valaha is hiányozzanak. Az akkori időben nem csak a katolikus gyerekek jártak hittanórára, hanem az ortodox gyermekekből is nagyon sokan látogatták a hittanórákat. Mesélte egy közén nősült fiatalember, Luciu Ioan, hogy Mikulás alkalmával, mikor csomagokat osztogatott a plébános úr, milyen jól eset, hogy ők is ugyanúgy kaptak csomagot, mint a katolikusok. S mint gyermek megleste, hogy a csomagok tartalma egyforma-e.

Csodálatosak voltak az adventi hajnalok. A korán kelő gyermeksereg mécsessel a kezükben, a falu minden irányából, reggel hat óra után siettek az Isten háza felé. Fél órával a misekezdet ellőtt kezdték az olvasót. Senki se hiányzott, valóssággal versenyeztek a gyermekek egymás közt, hogy ki vigyen több szál szalmát majd a Jézuska jászlához. Annyi szál szalmát vihetett minden gyermek, ahányszor részt vett a hajnali misén. Nem féltek a hidegtől, nem féltek a sötét ködös időktől, mert a sötét mögött ott érezték a csillagot, amely napról napra közeledett, és karácsony éjszakáján megállt Betlehem fölött. A várakozás évről évre beteljesedett.

Ma már nincs szükség az akkor használt hajnali mécsesekre, villanyfényes utcák vezetnek a templom felé, s mégis ,,elhalványultak a hajnalok”. Az ő emlékére ne hagyjuk elhalványulni a hajnalokat! Egy ismert szólás szerint: szép és dicső a hősi halál, de még szebb és nehezebb a hősi élet. E mondás szerint Dani Gergely esperes a nehezebb utat járta. Mártírként életét áldozta oda ügyiért, Jézus követőinek az útján járt, mert tudta, hogy hit nélkül nem tartozhatunk Jézushoz. Nem minden kereszténynek adatik meg az a kegyelem, hogy Krisztusért szenvedjen. Vagyis nem minden igazi hit feltétlen velejárója a szenvedés. Vannak időszakok, amikor a kereszténység velejárója a szenvedés. Vannak időszakok, amikor a kereszténység nyugodtabb körülmények között élhet és végezheti szolgálatát. Istennek hála, most is ilyen időket élünk (remélem hinni). Acélos kemény viselkedése töretlen hittel, erős akarattal párosult. Ezt bizonyítják tettei: egy székelykeresztúri plébános mesélte még annak idején az egyik gyimesi, Keresztúron lakó asszonynak (Simon Annának), hogy a Ceausescu rezsim ideje alatt kihallgatást kért Bukarestben az elnöknél. Amint várakozott a Cotroceni palotában, hogy sor kerüljön rá, a folyóson a Ceausescu iroda bejárati ajtótól nem messze egy feljárati lépcsőn leülve egy papot pillantott meg, olvasóval a kezében – imádkozott. A székelykeresztúri plébános felismerte, hogy római katolikus lelkész, a lépcsőn ülő személy. Közelebb ment hozzá, s beszédbe eredtek. Mit gondoltok, ki volt? A mi plébánosunk Dani Gergely. A templom felépítése részére a külföldiek egy nagyobb pénzösszeget küldtek, s hogy a pénzt kiválthassa egy  nagyobb összeget kellett volna ,,vám díjat” fizetni. Ő úgy határozott, hogy nem jön el onnan, amíg fel nem mentik a vám alól a küldött pénzt. Azelőtt már 2-3 ajtón ki küldték, visszautasították. De ő határozott volt, hogy nem jön onnan el, amíg nem sikerül a terve. Végül úgy is volt. Ez csak egy volt a Bukarestbe tett útjai közül.

Íme láthatjuk, hogy egy lelkész a hívei érdekében sokszor milyen megpróbáltatásoknak van kitéve, egy valamilyen cél elérése érdekében. Ilyen volt a mi esperesünk, ezért a halálban is életben maradt. A hívek részéről az anyagi támogatás pedig a tevőleges áldozatkézségben állt, amely a leszegényedettség napjaiban is módot talált és kötelességének ismerte, hogy a magasabb rendű célokért a közösség és a jövő nemzedék érdekeiért áldozatott hozzon. A szándék megvalósításához a jó szándékú hívek erkölcsi és anyagi támogatására nagy szükség volt. Az erkölcsi támogatás a hívek lelkületében, az éber katolikus gondolkodásban nyilvánult meg, amely nehéz helyzetekben még makacsabbul ragaszkodott a hitét és a hagyományait őrző templom és kápolna renoválásához (építés, nagyobbítás és javítás). Mindezt nem jó szemmel nézték az elvtársak. Egy alkalommal az iskolánkhoz látogatók jöttek a tanfelügyelőségtől. Nem voltak megelégedve az adminisztrációs dolgokkal. Az épületek, kerítések stb. igen rossz állapotban találtattak. Az akkori igazgató azzal motiválta, hogy a szülők csak az egyháznak dolgoznak, oda hordják a pénzüket, s az iskolát nem támogatják. Egy bákói tanfelügyelő nagyon szépen felelt: ha a I-VIII osztályos iskolánál csak bár egy igazgató lenne olyan, mint a plébános, akkor az iskolák nem lennének ilyen siralmas állapotban. Tehát akarva, nem akarva ők is elismerték, hogy az esperes egy csodálatos ember volt. Nagyon jó viszonyban volt a testvéregyházzal. Eljártak egymás búcsúira, s nem csak a plébánosok, hanem a hívők is. Az ortdox egyház hívei is nagyon sokat segítettek a templomépítéskor, pénzzel, munkával és fával. Mi pedig, ahogy tanultuk tőle, valamennyien legyünk jó hívek, szeressük felebarátainkat, akármilyen felekezetű, hiszen egy községben lakunk. Legyünk olyan hívek, akik szeretik egymást, bármilyen nyelven is beszél, nézzük el egymás másságát, szokásait. ,,Így maradjunk meg a szeretetben és Istenben, Isten pedig mibennünk” (Jn 4, 7, 16)

Valahányszor a templom mellett haladok el, mindig megilletődve nézek rá: milyen csodálatos az emberi elme, amely ezt a gyönyörű istenházat megalkotta! Igazi ámulat azonban csak akkor vesz erőt, amikor alaposan szemügyre vesszük azt a csodálatos alkotást, melyet az Isten érdemünk fölött, megengedte, hogy felépítsék. Szerette a kultúrát, művészetet, ragaszkodott a hagyományokhoz. Mindez meglátszik alkotásaiban (festmény, oltár, székelykapu stb). A leghatékonyabb nemzetalkotó és fenntartó erő a kultúra. A kultúrát a kommunizmus érában zavaros forrásokból táplálták és kínálgatták. Sötét, önző szándékok bujkáltak vagy csatangoltak nyíltan, lelkét (lényegét), s azon keresztül az életet megrontsák. Ő pedig tudta, hogyha (múltjának) múltunknak értékeit nem tudja átvenni, tovább megőrizni s azokból élni, akkor lényegét veszti.

Igyekezett alkotásaiban a hagyományokat megőrizni, de a tudomány modern elgondolását is igénybe vette. A templomot a nagyság és a világosság jellemzi, miként jellegzetessége a nagy Isten tulajdonsága. Templomunk sima vonalú, kifejezi a tudomány modern elgondolását a világról, melynek nincs vége sehol: a végtelenbe torkolódik az emberi élet, a hívek élete is. Az oltárkereszt kifejezi templomunk és egyházközségünk római katolikus jellegét. A keresztényeknek számolniuk kell azzal, hogy gúnyt űznek belőlük, mint a töviskoronás Krisztussal. Az oltár anyaga borszéki travertin, ezért nem csak Krisztus testének földi anyaga, hanem maga az áldozati oltár is. Isten kegyelméből szoros kapcsolatban áll népünkkel. A padok őseink bútorzatára emlékeztetnek. A népi stílust hordják magukban, azért otthonosak. A fényben úszó templom örök emléket hagy a gyimesi hívek lelkében. A. E.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

,,Mindennek rendelt ideje van az ég alatt, minden akaratnak- tartja a Szentírás. Ideje van a kegyeletnek, imádságnak, türelemnek, hűségnek, bátorságnak, szeretetnek, és ideje a szembeszegülésnek. És rendelt ideje van az emlékezésnek és a jövőbe tekintésnek. Ez az év az emlékezésé és a jövőbe tekintésé. Az emlékezésé, mert, ahogy Jan Assman írja, az emlékezet nem csak múltunk megértésében segít, hanem jövőnket is szervezi. Ebben az évben olyan emberre emlékezünk, aki mindig a jövőbe tekintett. Aki tekintetét a legnehezebb időkben is  a legnagyobb megpróbáltatások közepette is örök emberi értékre, egyháza szeretet tanítására irányította, aki mindig kiállt a keresztény értékeket vallók védelmében, aki szívvel-lélekkel kiált a csángó magyar népünk érdekeiért, a felemelkedéséért, azt az embert Dani Gergely esperesnek hívták. Mindezt azért fontos itt és most kimondanunk, mert egy kis közösség kudarca vagy sikere, balsorsa vagy boldogulása végső soron polgárai kezében van. Hasonló az egyház tanításainak igazságához, amely kétezer éve a hívek millióiban él tovább, hagyományozódik nemzedékről nemzedékre.  Ha tehát most a harmadik évezred küszöbén, olyan emberek sorsáról kívánunk erőt meríteni, akiknek községünk megszenvedett történelmi sikereit köszönheti, akkor nem is kell oly messzire utaznunk időben.

A XX. század megaláztatásokkal, elfojtásokkal és megrázkódtatásokkal terhes történelmében is szép számmal akadtak olyanok, akik igazukat, nemzetük igazát, és az egyetemes értékekbe vetett hitüket minden megalkuvás nélkül vállalni és képviselni merték. Ilyenek voltak Boér János, György Lajos, László Sándor, Dani Gergely és még sokan mások, akik itt ebben a térségben szolgálták a csángóságot. A történelem tükrében talán szokatlanul vagy egyenesen meglepően hangzik, mégis azt kell vallanom, hogy valójában boldog az a község, amelyben jó néhányan voltak, akik a hazugság, a gyűlölet és az elfojtás éveiben, évtizedeiben is az igazság, a szeretet és a szabadság értékeit választották. Akik a történelem örvénylő sodrásában nem az árral való sodrás mellett döntöttek.

Dani Gergely, aki egyaránt felemelte szavát a csángó magyarokért a diktatúrával szemben, ezen emberek közé tartozott. Olyan ember volt, aki tudta, hogy rendelt ideje van az emlékezésnek és a jövőbe tekintésnek, az imádságnak, a szeretetnek, az anyanyelven tanítás támadása idején azért hirdette, hogy ,,Csodálatos erős vár a család, ha küszöbe összenyílik  a templom megszentelt világával”. A hit mellett kiállt, abból jutányit sem engedett akkor, mikor nekikezdett a templom építésének. Tudta, hogy erős akarat, és erőszak nélkül nem győzhet. Az építkezések alatt is türelemmel tűrte az embertelen megaláztatásokat, veréseket, minek következtében az egészsége is megroppant. A türelem az ő számára a hűség idejét is jelentette. ,,Nem lelkesedett a sarlóért és kalapácsért”. De szerette az üllőt, mely állta a kalapácsot és nem ütött vissza, de minden ütésre keményebb lett”.

 ,,Minél dühösebb a kalapács, annál nyugodtabb az üllő”. Ez a mondat akár Dani Gergely életének foglalata is lehetne. Foglalata egy olyan ember életének, akit ezerszer is megpróbált a Teremtő, aki mindig megméretettet, de könnyűnek soha nem találtatott. Olyan ember volt, aki mindig hite és lelkiismerete szavát követte, akinek példája sokaknak nyújtott erőt a lelkészek körében is. Olyan ember, akinek mégis csak halála után 30-évre adatott meg, hogy a gyimesi iskola hordozza nevét.  Illő tehát, hogy ne csak hamvai találjanak nyughelyre, hanem szellemisége is otthonra leljen a XXI. század elején a gyimesi magyar nyelvű iskolán. Ragaszkodunk csángó magyar népünk (akiket, hol idébb, hol odébb tologatva meg akarják értetni velünk, hogy csonka nemzet vagyunk és nem egyenrangúak a többiekkel) a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált történelmi alapjaihoz, s akár titokban, akár nyíltan ápolni fogjuk fenntartó erőinket. Mert tudjuk, hogy az igazi magatartás, a bölcs egyensúlyozottságé, amely minden elszomorítóra megtalálja a kiegyenlítő vigasztalást, minden fekete mellé a fehérség derűjét. Mindennapos templomba járó, misét hallgató, a szentségeket magához vevő katolikus vagy világi emberek számára egyaránt példaképül szolgált. Halála óta eltelt 30 év alatt személye, példája nem hogy feledésbe merült volna, hanem egyre élőbb.

Az idén megemlékezünk Isten szolgája, Dani Gergely életének kiemelkedő évfordulójáról. Szeretettel és történelmi hűsséggel tesszük. Tartozunk ezzel az ő személyén át az egyházunknak. Istennek és nemzetünknek.”  N

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Vissza emlékeszem, gyermekkoromban, amikor első áldozásra készültünk, minden gyermeknek kötelező volt a kora reggeli szentmise látogatása. Mikor a szüleink szolgálatban voltak, s mi maradtunk otthon magunkra, megtörtént, hogy elaludtam, elkéstem a szentmisét.  Ilyenkor mindig sírva szaladtam a templomig, mert tudtam, hogy aki elkésik, az tenyerest kap. Azért hogy a magyar nyelvet minden gyermek elsajátítsa, a templomi imádságot mindig felolvastatta, ő választotta ki a személyt, és mivel, hogy nem tudtuk jól ki olvasni, ezért mindig izgultunk. Mise alatt a rosszalkodó gyermekeket az oltár elé térdeltette. Tankó Mihályt, aki kedvenc ministránsa volt, elvitte Barátosba a búcsúra. Az esperes úr egy jó barátjával az úton végig vicceket mondott, majd mise után az ebédnél jó kedve volt és Misit felállította egy asztalra és ráparancsolt, hogy mondja: nyolc boldogság, idegen bűnök kilenc, (összevissza a parancsolatokat kellett mondja). (M.)

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Dani Gergely esperes úr tevékenysége a Gyimsbükki egyház keretében mint lelkipásztor, nagy változást hozott a hívek életében. Az ő tevékenységét szavakban leírni, azt mondhatom, hogy lehetetlen. Az első lépés volt a legfontosabb, hogy felépítette Isten házát. Dacára annak, hogy nagy ismeretsége volt, nagy nehézségekbe ütközött. Voltak barátai is, de sajnos voltak ellenségei is. De az Isten vele volt, mert nagy volt a hite. Ha az egyik ajtón kidobták, ő a másikon kilincselt. Ez volt Bukarestben. Amikor látták, hogy nem adja fel, megmondták neki, hogy Gyimesbükkön keresse az első lépéseket, mert ott kötik a kereket. Az akkori néptanácselnök, Karácsony András kijelentette, hogy amíg ő az elnök, addig engedély nincsen. Amire ő azt felelte: ha csak ennyi a probléma, akkor ezen segítünk. Azt a kevés időt még kivárjuk. Nem telt el sok idő és az elnök alulról szagolta az ibolyát. Azután sikerült megkapnia az engedélyt is. Nagy nehézségekkel kellett megküzdenie (anyagiakkal). Annak ellenére sikerült felépítenie az Isten házát. Nagyon gerinces ember volt.  Ő maga is kijelentette, hogy nem félek senkitől csak az Istentől. Nagyon elbántak vele, amikor fegyvertartással vádplták. Házkutatást tartottak. Állítólag találtak is golyót, csak az túl fényes volt. Nem így néz ki egy eldugott padlásbeli golyó!  Neki köszönhetjük, hogy gyermekeink megtanulták a vallásos életet, a tiszteletet, a becsületet és hogyan kell viselkedni a társadalomban. Ma is szívesen emlékeznek rá gyermekeink.

Nem volt nacionalista. Szívesen beszélt az ortodox egyházzal. Úgy mondta, hogy testvér egyház. Az ortodoxok látták a lelkes munkáját, és megnyerte bizalmukat. Segítettek anyagilag és fizikai munkával is a templomépítésben. A nagy elfoglaltsága miatt az első áldozásra és a bérmálásra a felkészítő hittanórákat, a reggeli korai órákba tartotta. Nagyon szerette a gyermekeket, de ha a helyzet úgy követelte, bizony meg is legyintette őket. Ne feledkezünk meg arról sem, hogy meg is ajándékozta őket. Szerette a nagy családokat, és a lehetőségekhez mérten segítette őket. Nem szerette a lagymatag embereket (a gerincteleneket).  Egyetlen védő fegyvere a rózsafüzér volt, és arra is nevelt mindenkit, hogy imádkozzák. Nem gyűjtött magának semmit, igénytelen volt. Halálakor nem kaptak egy rendes cipőt, amit felhúzzanak a lábára. Ruházata, öltözete a megszokott volt. Egyetlen kívánsága volt: ott akart meghalni az oltár mellett. Az Úr meg is hallgatta. Meg kell említeni, hogy nagyon tiltotta a temetések utáni torokat, amit fölösleges költésnek számított. Ez is így van. Ma már szokássá vált. Nem kérdezik, hogy lesz-e tor, hanem csak annyit, hol terítenek. Sajnáljuk, hogy legalább nem élt még 10 évet, hogy azt a pazarló szokást kiirtotta volna, ami az utódokat csak szegényíti.(A. I. J)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

,,Dani Gergely plébános 1972. augusztus 20-án került Gyimesre, az előző plébánossal helyet cserélve, hogy felépíttesse az új templomot, amelynek a tervei már be voltak adva. „1972. aug. 20-tól se nappalom, se éjszakám”- mondogatta néha a plébános.

A plébános felkérte a híveket, hogy a külföldön élő rokonaikat szólítsák fel támogatásra. Jött is segítség Németországból, Norvégiából, Amerikából stb. Mivel annak idején nem volt szabad templomot építeni, az iratok úgy voltak beadva mintha kultúrház épülne. A helyi néptanács elnöke sem akarta jóváhagyni a templom építését, de végül sikerült megszerezni az engedélyt.

Anyagilag, építőanyaggal sok más egyházközség támogatta a templomépítést, még az ortodox egyház is segített.

A plébánosnak rengeteg kellemetlensége adódott a külföldi adományok rendezése miatt, amelyeket nem vehetett át direkt módon valuta formában.

Több alkalommal a szekusok, az akkori milicia testileg is bántalmazták. Élete nagyon zaklatott volt az állandó bántalmazások, kihallgatások miatt. Bizalmas ismerőseinek meg is mutatta egy alkalommal az ütlegelések nyomait, de arra kérte őket, hogy ne mondják el senkinek.

A templom szentelése előtt is kellemetlen incidensek keletkeztek a különféle rosszindulatú jelentgetések miatt, amelyek sajnálatos módon, a hívei köréből is származtak. Például azt jelentették Bákóba, hogy a templom tetejére a magyar nemzeti zászlót tűzték ki, ezzel a cserepek színeire utalva. Az ünnepet megelőző napon öt civilben megjelent személy minden részletre rákérdezett, és fenyegették a plébánost, hogy mindenért majd ő felel a fejével. A templomszentelés napján Hargita felől autóbuszokkal utazó híveket nem engedték be az egyházközségbe, csupán azoknak sikerült eljönniük, akik vonattal utaztak.

1982. aug. 15-én az ősi templom búcsúünnepét (200 éves) az új templomban kellett megünnepelni, mivel a helyi párttitkár nem engedélyezte a helyszínen való ünneplést. A szentmisén jelen volt a párttitkár is, és minden elhangzott dolgot románra fordított.

1982 őszén külföldi utazásából hazatérve, a hivatalos szervek felkutatták az egész plébániát, és fegyvertartással is vádolták, emiatt a padlót is felszedték a szükségtemplomban, és a padláson is kutattak, ahol nyilvánvalóvá vált a feljelentők rosszindulata. A húsvéti díszítéstől maradt virágcserepek már porosok, pókhálósok voltak ott, és azok mellett találtak egy második világháború idejéből származó ágyúlövedéket, amely ki volt fényesítve, por nem lepte. Valaki odatette. Újabb zaklatások, hurcoltatások követték ezt az eseményt is. 

A plébános sokszor kijelentette a templomban is, hogy senkitől sem fél, csupán Istentől. Szembe is szállt a hivatalos szervekkel ügyének érdekében.

Nagylelkű ember és plébános volt. A templomépítés során sok teológus, kispap is megfordult az egyháznál, és azokat mindig szívesen fogadta, bőkezűen megvendégelte, és azok halála után is mindig elemlegették az egykori plébános jóságát.

Hite rendíthetetlen volt, nagyon bízott abban, hogy sikerülni fog a templom építése, nem aggódott amiatt, hogy nem lesz miből. Gyűjtéskor minden családhoz elküldte a tanácstagokat, hogy ne mentegesse senki utólag magát, hogy oda nem járt senki gyűjteni. „Aki adott, még adjon, aki nem, az is adjon”- mondotta gyakran a plébános, és mindig úgy köszönte meg az adományokat: „Isten fizesse, ezer annyit helyette!”

Filozófikus gondolkodású ember volt. Gyakran idézte Napóleont és Aponyi Albertet, akik példaképei voltak. Sokat olvasott, és ismerőseit is olvastatta. Könyveket kölcsönzött szívesen másoknak, s azok visszaadásakor meg is győződött arról, hogy valóban elolvasták-e a könyvet, kikérdezve annak tartalmát. Az olvastatás egyik célja a magyar nyelv gyakoroltatása volt. Ismeretes a hívek számára, hogy a gyerekeket is sokat olvastatva tanította a magyar nyelvre, mivel a magyar oktatás 35 éven át be volt szűntetve Gyimesben.

A plébánost nagyon szerették a gyerekek, és ez a szeretet kölcsönös volt. A szeretete a gyerekek iránt nem zárta ki a szigorúságot, amellyel csak nevelte őket. Házszenteléskor nagyon sok gyerek kísérte, és amikor a háziak cukorkával kínálták, a plébános megtöltötte a zsebét és a házból kiérve szétszórta azokat a hóban, és azon mulatott, ahogyan a gyerekek elkapkodták a hóból.

Sokak számára ismerős azon mondása „Nagy pohárral!... Kettővel!” - amit akkor szokott mondani, amikor a levélkihordó jó leveleket hozott, főként külföldről.

Legtöbb hívője és ismerőse számára kedves volt, tisztelték és kitartásáért csodálták a más felekezetű és nemzetiségű emberek is. Románok és ortodoxok is sokan segítettek az építkezésnél, és örömmel tették azt./ K/

Válogatás elmélkedéseiből, katekéziseiből